Thália Színház 1971-1991

"A Nagymező utcai színházba átmenetileg beköltözik a Thália társulata. Így a Paulay Ede utcában is megkezdődhet a színház korszerűsítése, átépítése" - adja hírül 1970. augusztus 25-én a Magyar Hírlap.

Az átmenet azonban állandósul, s az "átmeneti" épület történetében először fordul elő, hogy két évtizedig ugyanaz a társulat, ugyanazon a néven, ugyanazzal a vezetéssel működik. A Thália Színház históriája mégsem csak ezért egyedülálló a magyar színháztörténetben. Rendkívülinek számít, hogy a művészeti program kialakítása, a játékstílus megteremtése egyetlen rendezőegyéniséghez, Kazimir Károlyhoz kapcsolódik. Rendez ugyan más is a Tháliában - így Gosztonyi János, Kőváry Katalin, Léner Péter, Romhányi László, Karinthy Márton, Simon Zsuzsa, Emőd György, Koltay Gábor, Iglódi István, Szirtes Tamás, Bodrogi Gyula, Kazán István, Szinetár Miklós... - de a meghatározó bemutatók kivétel nélkül Kazimir alkotásai.

A Tháliának, elsőként a hazai színházak közül, önálló arculata alakul ki; Kazimir Károly rendezéseinek pedig már ekkor felismerhetővé válnak legjellemzőbb stílusjegyei.

A Thália Színház története nem a Nagymező utcában kezdődik. Kazimir már Paulay Ede utcai korszakában rendez klasszikusokat: Arisztophanészt, Shakespeare-t, Racine-t; a "haladó nyugati" drámairodalomból műsorra tűzi Beckettet, Frischt, Hochhuthot; de az új magyar színműveknek is kiemelt helyet biztosít (Fejes Endre Rozsdatemető, 1963; Örkény István Tóték, 1967). A Thália Stúdió életrehívásával (1965) pedig új módszereket és új kifejezési eszközöket ígér.

A hazai színházi életben a Thália Színház és Kazimir lassan kivételezett helyzetbe kerül. A lázadó újítóból hivatásos újító lesz, így újításai is formálissá válnak: "kazimiriádákká" szelídülnek. Az évek óta változatlan együttesben minden döntési jog Kazimir kezében összpontosul. A magyar színházi gyakorlat pedig eleve kizárja a bukás kockázatát. A csoportos szervezés és a teltház akciók elfedik a művészi kudarcot, s erről a kritikusok is hallgatnak. Kazimir úgy próbál kitörni ebből a számára is kényelmetlenné váló "hivatásos avantgárd" szerepből, hogy figyelmét az európai színházi értékekről a világirodalom nagy mítoszai felé fordítja, drámák helyett epikus alkotásokat, regényadaptációkat mutat be, "keleti revüket" rendez.

A Thália Színház Keres Emil igazgató és Kazimir Károly művészeti vezető, főrendező vezetésével 1971 nyarán költözik a Nagymező utcába. A társulat tagja ekkor: Drahota Andrea, Esztergályos Cecília, Gór Nagy Mária, Hacser Józsa, Hámori Ildikó, Horváth Teri, Komlós Juci, Lengyel Erzsi, Monori Lili, Polónyi Gyöngyi, Simon Zsuzsa, Sütő Irén, Temessy Hédi, Buss Gyula, Csíkos Gábor, Gosztonyi János, György László, Harsányi Gábor, Inke László, Kautzky József, Keleti László, Kollár Béla, Kovács Károly, Kozák András, Mécs Károly, Nagy Attila, Rátonyi Róbert, Szabó Gyula, Szilágyi Tibor, Turay Ida, Tándor Lajos, Vallai Péter és Végvári Tamás.

Az épületavató bemutató Kristóf Károly és Kazimir Károly összeállítása, a Bartókiána, ami után ismét regényadaptációk (Greene A csendes amerikai, 1973; Diderot Fecsegő ékszerek, 1974; Bulgakov Színházi regény, 1977, A Mester és Margarita, 1979; Ajtmatov Az évszázadnál hosszabb ez a nap, 1983; Fallada Mi lesz veled, emberke?, 1982; Tolsztoj Háború és béke, 1984; Babel Alkony, 1985) következnek. Ezzel párhuzamosan bővül a világirodalom halhatatlan alkotásainak köre (Karagöz, 1973; Ezeregyéjszaka, 1974; Agyagtáblák üzenete, 1975; Petruska, 1976; Gargantua és Pantagruel, 1977; Énekek éneke, 1979; Casanova, 1986).

A Thália Színház sokat tesz a magyar dráma felkarolásáért is; Csurka István, László-Bencsik Sándor, Lázár Ervin, Karinthy Ferenc, Hubay Miklós, Németh László, Lengyel József, Jókai Anna, Illyés Gyula, Mezei András, Békés Pál, Mesterházi Lajos, Cseres Tibor műveivel ismerteti meg a közönséget. A magyar dráma bemutatása tudatos program: az 1976-1977-es évadban például csak magyar premierekre kerül sor. Kazimir az egykori legendás bemutatók felújításával is táplálja a Thália-mítoszt (Pagonyin Arisztokraták, 1972; Petőfi Tigris és hiéna, 1972; Örkény Tóték, 1978; Kalevala, 1979).

A már említett 1976-1977-es évad több szempontból is fontos a színház történetében. Ekkor nyílik meg a szomszédban, az egykori Arizona Mulató helyén a Thália Stúdió. S ekkor, a Thália Színház "drámaiatlan" korszakában veszi elő Kazimir Illyés Gyula friss átigazításában a Bánk bánt. Modern kosztümben, modern díszletben, groteszk, ironikus; mégis romantikus játékstílusban peregnek a jelenetek. Kazimir fölfedező erejű előadást hoz létre.

Kazimir színháza élénken reagál a hazai társadalmi változásokra is. A kezdőpont a Magyar és Király Színház históriája ürügyén feltámasztott polgári hangulat- és életérzés-bemutató, A bal négyes páholy. De jelentős gondolattá válik a magyar történelem újraértékelése is. A Thália Színház ennek jegyében hozza színre Cseres Tibor Parázna szobrok (1982) című művét; a társadalmi kérdések előtérbe kerülése idején - A Fáklya klubban - Borenich Péter Pesti történet (1980) című dokumentumjátékát és Mezei András Magyar kocka (1985) című darabját.

A gazdaságosságot illető tanulságok levonására az 1980-as évek végén kerül sor: a prózai bemutatók közé hirtelen zenés produkciók kerülnek. A sort Békés Pál Egy kis térzene (1983) című zenés játéka nyitja meg. A színház felül a divat hullámaira, és ez a folyamat az 1977-ben a társulathoz került Mikó István zeneszerzői, előadóművészi tevékenységével éri el csúcspontját. A társulat erősítése és fiatalítása jegyében időközben az együtteshez csatlakozik Balogh Erika, Benkő Péter, Forgách Péter, Gálvölgyi János, Incze József, Jani Ildikó, Kánya Kata, Kovács István, Zsurzs Kati, Emőd György és Győri Péter is.

Kazimir kénytelen a polgári színház markáns képviselőit is beengedni a Tháliába, noha egész addigi életműve annak igazolása, hogy van a színházművészetnek más alternatívája is...

Elsőként 1988-ban Molnár Ferenc előtt tárul fel az ajtó. A Zerkovitz zenével feldúsított A doktor úr című bohózatát adják elő. Ezt követi Harsányi Zsolt hatásvadászó, sztárszínészre épülő műve, A bolond Ásvayné (1990). S hiába igyekszik Kazimir legalább körszínházi bemutatókkal egyensúlyt teremteni és felidézni a régi Thália szellemét (Szophoklész Antigoné, 1988; Arisztophanész Gazdagság, 1988; Pirandello Liola és a lányok, 1989; Holberg A politikus csizmadia, 1990) - műsorának egésze már a "pesti Broadway" felé mutat, egy könnyed, szórakoztató, az átlagízlést kiszolgáló színház felé.

Ezt a Thália Színházat már nem Kazimir Károly vezeti. A politikai, gazdasági és társadalmi változások beülnek mellé a direktori székbe, megfogják kezét, megbénítják a lelkét. Amikor Rendezőparadoxon című írásában az alábbi gondolatokat papírra veti, talán már sejti, hogy önmagáról vall:

"Azt mesélik, hogy a zsoltárszerző bibliai Dávid király akkor halt meg, amikor öreg korában megbotlott, és kiejtette kezéből a lantot. Igaz-e ez a történet vagy sem - ne firtassuk. Figyeljünk inkább mélyebb értelmére. A halál akkor jött el hozzá, amikor már nem tudott dolgozni. A mi művészetünk nincs életkorhoz kötve, csak az élethez. A művészetben nincs nyugdíj, tehetségünk csak akkor hagy el bennünket, ha lélekben öregszünk meg. Becsülöm azokat a művészeket, akik hallani sem akarnak a nyugdíjaztatásról, s ha mégis - egészségi okból menniük kell -, akkor is szomorúan tekinthetünk azokra, akik sok mindent tudva-ismerve, önként félreállnak."

1990-ben Kazimir Károly, egészségi állapotára hivatkozva, lemond a Thália Színház vezetéséről.