Idén tavasszal mutatta be a debreceni színház Virginia Woolf Orlandóját. Mi volt a legnagyobb kihívás az előadás színpadra állítása során?

Virginia Woolf könyvét monodráma formában írták át színpadra, és a kihívások is ebből adódtak. Nem volt partnerem, egyedül próbáltam és csak magamra, a rendezőre és később a közönség reakcióira számíthattam, vagyis nincs más támaszom a színpadon, csak a darab.

Problémát jelentett az a metamorfózis, amin a darab során át kell mennie az előadónak?

Valóban át kell alakulnom, hiszen az elején kamaszfiút játszom, akiből felnőtt férfi lesz, végül pedig nővé válik, de mégiscsak egy emberről van szó. Emellett kb. 350 éves élete alatt, az egymást váltó korszakokban kell Orlandónak érvényesülnie. Ezeknek a különböző koroknak a lényegét kell bemutatnom a metamorfózisok által. Nagyon messzire azért nem kell mennem: szerelemről és halálról van szó. Ezek a kérdések foglalkoztatják az embert, akár férfi, akár nő, akár gyerek, csak azt kell megtalálni, hogy éppen milyen mértékben, és milyen hatással van a szereplőre. Színészként a különböző figurák pedig inkább segítenek, mint problémát jelentenek, támpontok, amikhez képest tudom, hogy hol tartok, vagy éppen új lendületet adnak.

Az eredeti regény 1921-ben íródott. Mit üzen ma 2016-ban? Megtartotta az érvényességét a történet?

Úgy gondolom igen. Virginia Woolf korában nagyon népszerű regény volt és azt hiszem ma is az. A saját életünkről, az időről alkotott fogalmunkról, istenhez való viszonyunkról és a szerelemről szól, kell, hogy találkozzunk ezekkel a kérdésekkel.

Kedveli Virginia Woolf írásait?

A próbák alatt nagyon megszerettem. Mikor megkaptam a szerepet, kétszer is elolvastam a regényt és második olvasásra szinte a rabja lettem. Hihetetlenül humoros és intelligens nő, akinek élvezet olvasni a műveit, de sok múlik a fordításon is. A mi előadásunkhoz Adorján Beáta készített egy új változatot, az eredeti mű, és a román fordítás alapján, ami jót tett a szövegnek, frissebb, könnyebben befogadható lett.

Az előadást Anca Bradu rendezte és alkalmazta színpadra. Milyen volt vele együtt dolgozni?

Eleinte mindkettőnknek nehéz volt, hiszen most dolgoztunk először együtt és meg kellett ismernünk egymást. Ő a román színházi kultúrából jön, elsősorban Romániában dolgozik, bár voltak más magyarországi munkái is, de alapvetően más a metódus, amivel a munkához láttunk.  Először elkezdtük lehántani egymásról az ismeretlenség rétegeit, közeledtünk a másikhoz, majd végül nagyon megszerettük egymást. Örülök, hogy együtt dolgozhattunk.

Milyen fogadtatásban részesült a produkció Debrecenben?

Eddig összesen kilenc előadásom volt, úgyhogy nem gyűlt össze sok tapasztalat ez ügyben, de aki látta azt lenyűgözte az előadás intenzitása. Sokaktól hallom, hogy másodszor is meg kell nézni, mert elsőre talán túlságosan is intenzív ahhoz, hogy minden aspektusát befogadják. Örülök annak, hogy ez így van, hogy nem visszariadnak attól, hogy valamit nem értenek, hanem ösztönzőleg hat, és még egyszer beülnek. Ez jó érzés.

Nemsokára a Vidéki Színházak Fesztiválján is látható lesz az előadás. Ön szerint van különbség a vidéki és a fővárosi közönség között?

Minden közönség más és más, de ebben nem az a döntő, hogy vidéki, vagy budapesti. Sokkal élesebb különbséget látok például egy idősebbek és egy fiatalabbak alkotta közönség között, mint a vidéki és a fővárosi között. Budapesten talán a nézők jobban tudják, hogy mire váltanak jegyet. Nagyobb a választék, többen, többet beszélnek róla, ezért talán mindenki könnyebben talál az ízlésének megfelelő előadást.

Mivel ajánlaná az előadást a Thália Színház nézőinek?

Ez egy borzasztóan szenvedélyes és önmagával folyamatosan harcoló ember története. A szenvedést, az elvonulást és a magányt is szélsőségesen éli meg, és egy ilyen emberben jó felismerni magunkat, ezért élvezet színpadon látni.  Jó egy olyan mesébe belecsöppeni, ami hat az érzelmeinkre, a szellemünkre, és esztétikai élményt is nyújt - ennek már csak át kell adni magunkat, lehalkítani a külső zajokat, és hagyni, hogy ez a játékos, és okos mese hasson.