A Vidéki Színházak Fesztiváljának utolsó estéjén, szeptember 13-án lép a fővárosi közönség elé a Pécsi Nemzeti Színház társulata. Georges Feydeau legismertebb, legtöbbet játszott művét, a Bolha a fülbe című vígjátékot Méhes László rendezte. Az előadás kettős főszerepében Köles Ferenc briliáns játéka nyűgözi le a közönséget. A művésszel vidéki és pesti színészségről, elvágyódásról, maradásról, kihívásokról és félelmekről beszélgettünk. Egy kételyekkel küzdő, őszinte emberről és kiváló színészről, Köles Feriről.
Korábban azt nyilatkoztad, hogy vidéki színésznek tartod magad és nem is akarnál feljönni Budapestre. Tényleg így gondolod most is?
Ez nem olyan mellveregetős büszkeség, mint például Francesco Tottié, aki mindig elmondja, hogy soha nem hagyja ott a Romát. Nem akartam én ezt legendává dagasztani. Egyelőre még most így gondolom, de egyre inkább érlelődik bennem, hogy azért jó lenne elcsábulni, kimozdulni Pestre. Azt azonban nem tudom elképzelni, hogy oda is költözzem. Azt hiszem, az a légkör vagy az a hihetetlen gyorsaság megfullasztana. Pécs komoly bázis. Számomra a vidékiség adott. Debreceni voltam, pécsi lettem, tényleg kisvárosi gyerek vagyok. Most hívnak az egyik fővárosi színházba egy szerepre. Ez egyrészt baromi megtisztelő, másrészt benne van az emberben, hogy hátha akkor megfrissülhet a tudása, a reflexei nem tapadnak annyira le. Szóval jó lenne kipróbálni, de ha őszintén magamba nézek, nem látom, hogy oldható meg logisztikailag. Pécsett rengeteget játszom, szinte minden este. Hogy tudnék nap, mint nap ingázni a délelőtti próbákra majd vissza az előadásokra? De azért nem tetováltattam magamra, hogy vidéki színész vagyok, és soha nem megyek Pestre.
Azt mondod, ha valami miatt érdekel Budapest, az az, hogy kipróbáld magad. Az nem merült fel benned, hogy akkor többen megismerhetnének, megtudnák milyen jó színész vagy?
Ez szerintem csak a hiúságról szól. Engem ez nem érdekel. Azért egy-egy POSZT kapcsán, amikor a hegy jön Mohamedhez, hízelgő, ha a kollégák megdicsérnek, de én ezekkel a pici szeretet fröccsökkel elvagyok. Nem azt mondom, hogy titkos ál-legenda akarok maradni, hogy tudnak is rólam, meg nem is, itt maradtam vidéken és akkor itt is fogok meghalni. De vidéken is kellenek jó színészek. Most még persze az is fölülír mindent, hogy olyan picik a gyerekek. Amikor Béres Attila elindult Miskolca, hívott engem is, de hirtelen azt sem tudtam elképzelni, hogy abba a fura ipari városba átköltözzem két gyerekkel, és majd ott keressünk óvodát, gyerekorvost, mindent. Ha már kicsit nagyobbak lennének, talán könnyebben mozdulnánk, vagy könnyebben el tudnám engedni a kezüket, de egyelőre ez van, és én ebből próbálok erényt kovácsolni. Nyilván van bennem egy félsz is, meg egy adag kellemes lustaság. Ha végül mégis úgy döntök, hogy elmegyek, az azért lesz, mert már nincs kihívás vagy elfogytak az emberek.
Elképesztően jó és pontos karakterizáló képességed van. Ez adottság vagy tanulás kérdése?
A hülyeség, a poénkodás, a vicc mindig megvolt nekem, és nagyon-nagyon tudom variálni, szélesíteni. Mindenből van még tíz vagy tizenöt ötlet. Más kérdés, hogy ez megy jobban. Ebbe nem kell belehalnom. Ez nekem alapvetően nem kihívás, inkább csak fárasztó. Izomerő, nem lelki befektetés. A nagyobb kihívás a másik oldal. Szerencsém volt, hogy azt is kipróbálhattam: Rómeót, Liliomot is belém látták. Persze egy Feydeau szerep nem szégyen. Az azért az jó. A Picasso meg a Harminckilenc lépcsőfok is azon a mezsgyén mozog, hogy úgy szórakoztat, hogy azért van mondanivalója. Hátha egy kicsit megmozdít benned valamit, hátha egy kicsit másképp fekszel le aznap este. De azért közel nincs az előbb említett Rómeóhoz vagy Liliomhoz. Nyilván Méhes is, meglátva ezt a képességemet, ezt aknázza ki. Csak azon poénkodtam, hogy ha ez így folytatódik, főleg, ha ilyen gyorsan, mert a Harminckilenc lépcsőfokban például több mint húsz karaktert kell eljátszani egymás után, akkor lassan elfogynak az eszközeim. Nem a kard, meg a fáklya, hanem a színészi eszközeim. Mert akkor azt fogja mondani két év múlva a pécsi néző: „ja, ezt már láttuk a Feritől!” Idén a Pán Péterben és a Szentivánéji álomban fogok játszani. Nem nehéz kitalálni, hogy az egyikben Hook kapitány, a másikban Zuboly leszek. Ilyenkor jön a képbe az, hogy addig „vegzálnak” ezekkel a szerepekkel, hogy az ember egy idő után dacból vágyik másra esetleg máshová. És nem azért, hogy benne legyen a Blikkben meg a Fókuszban, hanem mert elege lesz abból, hogy minden ugyanúgy történik minden évben.
Nagy drámai szerepekre vágysz?
Nem tudom, mire vágyom. Én szeretem ezeket a figurákat, csak valahogy szeretném, ha másmilyen feladatokkal is megtalálnának. De Pécsett még mindig jó a hangulat. Biztos ezért is van bennem, hogy inkább maradok, mint kaszát-kapát eldobva rohanok Pestre. Nagyon kevesen vagyunk, tizenöten, de ez még mindig egy nagyon jó társulat. Merem állítani. Egyébként rossz vagy rossz hangulatú társulatban nem is tudnék dolgozni.
Azért a Bolha a fülbe jó munka volt?
Hála istennek ez már a második köröm Feydeau-val, mert nagy kedvencem. Ha valaki tud értékesen szórakoztatni, akkor az ő. A hülyéjében játszottam öt vagy hat éve, amit Béres Attila rendezett. A Bolhát nagyon vártam. Az olvasópróbán találkoztam vele először és nem azt mondom, hogy csalódtam, de A hülyéje után, nem röhögtem annyit. De aztán a próbafolyamat alatt - ez is csak egy kis Nők Lapja színes, hogy sokkal jobban szeretek próbálni, mint játszani – igazán megszerettem a darabot. Közben arra jöttem rá, hogy borzasztó hosszú. Három felvonás, plusz a szerepkettőzés benne. Ugye az a vicc, hogy összekeverik Chandebise-t és Poche-t. Az egyik főpróbán tudatosodott ez bennem. Már csöpögött rólam a víz és az egyik kolléga csak állt velem szemben és nézett. Én meg azt éreztem, hogy az arcom szétfolyik. Kiment belőle a tartás. Volt egy figura, és az utolsó mondat előtt – már csak annyit kellett volna mondanom: „aha, bolhát a fülbe, na majd akkor adok én neked!” és vége a darabnak -, kiment az izmomból az erő és a kolléga azt látta, hogy a Köles Feri ott áll fáradtan. Leesett a maszk. Az utolsó két mondat előtt úgy elfáradtam, hogy már nem tudtam azt játszani, hogy egy kínlódó, középkorú, feleségét újra megszerezni vágyó, Párizsban élő „biztosítási ügynök” vagyok. Ebből a szempontból egy ilyen szerep komoly kihívás és rengeteg meló, mert a közönség érdeklődését folyamatosan fent kell tartani és el kell érni, hogy baromi jól szórakozzon. Ahhoz meg kell feszülni, mint egy íj.
Méhes Laci amellett, hogy szórakoztatni akart, vitt az előadásba valami mélyebb társadalmi, emberi kritikát?
Lacinak, mint gondolkodó embernek, nyilván megvan a véleménye a világról, de ebbe a darabba az ilyesmi nem illik. Ez egy jó stílben tartott francia vígjáték. Semmiképpen nem több mint az, ami. Egy másik közös munkába, a Mágnás Miskába viszont csak beleszuszakoltuk a véleményünket. Csak finoman, óvatosan csomagolva. Mint az a kicsi szignó a kép alatt, ahogy a mester belerajzolja magát a képbe. A színész alapvetően hülye ember vagy annak tartják, de van véleménye a világról. Ezt azonban nagyon nehéz megmutatni, mert általában irányítva van, feladatot hajt végre. Én azokat a munkákat szeretem, ahol vagy a stílusban hozhatok valami újat, vagy új poént, új viccet írhatok hozzá. Ez a mániám. Nekem a szöveg nem fix, mert egyrészt lusta vagyok az utolsó pillanatig megtanulni, másrészt, ha van valami jobb ötletem - és mondjuk a szerző nem egy Shakespeare, amit azért nem illik és nem is tudok megváltoztatni -, szeretek beleírni, kitalálni új poénokat. Az a fajta szabadság, amit Laci ad munka közben, nagyon jó dolog, kegyelt pillanatok azok. Szűk három éve ismerem őt, de teljesen egymásra tudunk hangolódni: egyrészt jól szórakozunk próbán, másrészt a poénok nagy része meg is marad. Rendszeresen előfordul, hogy ha olyan jelenetet vesz, amiben nem vagyok benne, és elégedetlen a leírtakkal, megkér, hogy gondolkodjak valami jobb szövegen. Nagyon baráti lett a viszonyunk az elmúlt években, és ahogy dolgozik, ahogy rendez, amilyen energiákat mozgat, az nekem nagyon szimpatikus, mert én is ilyen vagyok.
Mivel ajánlanád a fővárosi közönségnek, miért érdemes megnézni a pécsi Bolha a fülbe előadást?
Feydeau olyan szerző, akit csak önmagával lehet ajánlani. Ezt a darabot néhány évente újra és újra előveszik. A mi előadásunk baromi szórakoztató, nagyon ízlésesen és jól stílusban van tartva, hűen a szerzőhöz, mégis frissen és energikusan játsszuk. Ez az előadás művészi gonddal készült, akármennyire furcsán hangzik is ez egy vígjátéknál. Lacinak fontos volt, hogy ne legyen hamis egy pillanatra sem, hogy pontos legyen, ne legyen egy elkönnyített, gatyaletolós színház, hanem épp annyira legyen vicces, ahogy annak idején emberünk megálmodta. Ez úgy a polgárság és a burzsoázia kritikája, hogy közben nevetünk rajta, értjük, hogy miről szól: erről a fura álszentségről, a kapuzárásról, a pánikról, a szerelemről, meg az életről és halálról, mint egyébként minden nagy klasszikus.
Fontos, jó dolog szerinted a Vidéki Színházak Fesztiválja?
Ha másért nem, azért jó, amit az elején mondtál, hogy egyszer-kétszer a Köles Feri megmutassa magát Pestnek. Inkább arra vagyok kíváncsi, hogy a pestieknek hogy tetszik. Szívesen leülnék egy-két nézővel - aki csak a darabra jött, mert biztos nem a Köles Ferire meg a Darabont Mikoldra váltott jegyet –és megkérdezném, hogy érezték magukat, mennyire találták színvonalasnak vagy színvonal alattinak, fölöttinek, amit láttak. Mert nyilván a vidéki színész sem különb, mint a pesti, csak más pályán fut. Nem egy új, nagy stadionban, hanem egy pici falusi gyepes pályán. De a lényeg ugyanaz: érvényes és ízléses előadásokat csinálni. Ez mindenkinek kijár egy évben egyszer, aki vidéken teljesít szolgálatot.
