SARKADI KISS JÁNOS: Sokan elszerződtek az elmúlt években különböző okok miatt.  Nagyon sok ember hiányzik nekem személy szerint is, de ez a dolgok velejárója. Annak ellenére, hogy azért a korábbi tagok közül jónéhányan itt maradtak, mégis olyan érzésem van, mintha ez egy most alakuló társulat lenne.

HÜSE CSABA: Mi nagy izgalommal jöttünk ide a párommal, Mészáros Sára színésznővel Egerből. Úgy érzem, egyelőre még útkeresés folyik Kaposváron. A visszajelzések alapján azonban azt gondolom, hogy a tavalyi évadban sikerült egy jó irányt vennie a színháznak.

SKJ: Ezt nem tudhatom, azt viszont igen, hogy egyetlen színház életében sem lehetséges, hogy kizárólag óriási sikerek vannak. Vannak jobb meg rosszabb évadok illetve jobban meg rosszabbul sikerült előadások. Így volt ez ’98-ban és így van ez ma is.

HCS: Színház és színház között van óriási különbség. Pontosan ezért vándoroltam már ennyit a pályám során. Nem véletlenül megyek egyik helyről a másikra. Egyszer csak kialakul egy olyan helyzet, amiben már nem érzem jól magam és akkor olyan helyet keresek, ahol ez talán másként lesz.

HCS: Szerintem az egész országban kivesző félben van az a fajta közösségi élet, de természetesen vannak kivételek. Úgy látom, hogy ezt a részét is építeni kell még a színháznak.

SKJ: Nagyon sokat szoktam ezen gondolkodni magamban főleg előadások után. Az a fajta együttélés - ami sok esetben előadások arcát tudja megváltoztatni -, amikor nem ért véget a próba este, hanem még hajnalig az asztalnál ülve összedugtuk a fejünket vagy visszamentünk a színpadra éjfélkor próbálni, mert eszünkbe jutott valami, amit azonnal ki kellett próbálni, valamilyen szinten eltűnt. Ennek sok oka van. Most egy-két estétől vagy ünnepnaptól eltekintve mindenki megy haza a maga útján. Én sem vagyok ez alól kivétel. Épp ezért nagyon örülök az olyan pillanatoknak, amikor mostanában egy-egy próbafolyamat során újra beindulni látszik ez az egymásra figyelés nemcsak a színpadon, hanem a próbák után is, a magánéletben.

SKJ: Csabit például idén a közönség megszavazta az évad legjobb színészének. Azt gondolom, neki sikerült a beilleszkedés, de legalábbis nagyon jó úton van afelé. A kaposvári társulat mindig is egy befogadó társulat volt. Ha te nyitottan érkeztél ide és együtt tudtál működni, nem ellene mentél, akkor a társulat azonnal befogadott. Ilyen szempontból ez most is változatlan. Az a fajta mag, ahogy te fogalmaztad, nem zárkózik el semmiféle új arcok elől.

HCS: Én picit másképp érzem. Több társulatban voltam, úgy érzem, hogy a kaposvári, nehéz társulat. Talán eddig a legnehezebb volt számomra ide beilleszkedni. Amit Jani mond valóban igaz, hogy a színpadon elvégzett munkád után van esélyed arra, hogy befogadjanak. Most kezdem a harmadik évadomat, és valóban érzem, a közönség részéről mindenképpen, de most már a társulat részéről is, hogy elfogadtak. Nem volt könnyű meccs.

SKJ: Ebben kicsit az is benne van, hogy míg korábban csak egy-egy ember érkezett évente vagy egy sem, az, hogy most ilyen sokan jöttek egyszerre, nekünk is új helyzet. Nekünk is egy olyan, mintha egy új társulatba kerülnénk. Még ismerkedünk. A régieknek ugyanúgy meg kell szokniuk ezt, mint az újaknak.

SKJ: Nagyon szeretek Csabival dolgozni az első pillanattól kezdve. Egyébként érdekes sztori a mi ismeretségünk. Ismertem őt névről és szerintem ő is engem, mert volt egy nagy közös szerelmünk.

HCS: De nem nyúltam le a nőjét.

SKJ: Ismeretlenül is összemosolyogtunk, amikor először mutatkoztunk be egymásnak. És ezt a dolgot épp azért, hogy később ne legyen belőle probléma, rögtön tisztáztuk. Ettől valahogy azonnal barátságosabb volt a viszonyunk.

HCS: Emlékszem, Jani azzal fogadott, hogy nagyon örül annak, hogy jövünk. Én pedig nagyon örülök, hogy egy színházban vagyunk. Mindig az volt a legfontosabb számomra, hogy jó emberekkel, tehetséges színészekkel legyek körülvéve.

SKJ: A Hyppolitban még nem alakult ki közöttünk az a jófajta együttlét, mint ami a Király beszéde próbái során, ahol a darab jelentős részét a mi jeleneteink és közös párbeszédeink töltik ki. A másfél hónapos próbafolyamat rendkívül intenzív volt, lelkileg és fizikailag egyaránt.

HCS: Részemről megijedtem, de nem ettől. Abban ugyanis bíztam, hogy az előadásunk egészen más lesz, mint a film és a nézők egy idő után talán elfelejtik a filmet. A közönség visszajelzései alapján igazam is lett. Számomra inkább az volt az ijesztő, hogy az olvasópróba előtt két nappal tudtam meg, hogy ezt a szerepet fogom játszani és rettegtem attól, hogy ilyen rövid idő alatt, hogyan fogok megtanulni hihetően dadogni.  Eredetileg Rátóti Zoltán lett volna Bertie, de családi okok miatt nem tudta vállalni a feladatot.

SKJ: Hősiesen bevallom, hogy bár nagy filmrajongó vagyok, nem láttam addig a filmet. Végül aztán csak akkor néztem meg, amikor már állt a lábán az előadás és tudtam, hogy nem fog elrángatni arról az útról, amin Funtek Fricivel elindultunk. Azt kell mondjam egyébként, hogy teljesen más amit mi csinálunk. Minden elfogultság nélkül, szerintem a színpadi változat befogadhatóbb.

HCS: Mindenképpen. Most hogy ezt mondod, attól is tartottam, hogy mit tudunk mi ezzel a történettel mondani Magyarországon? Miért vesszük elő? És ahogy elkezdtük próbálni, értettem meg. Úgy van, ahogy mondod, ez egy nagyon szép emberi történet. Azt látom a nézők arcán a tapsrendnél, hogy jó volt nézni. Azt hiszem ez a titka az előadásnak: jó nézni és ezzel az élménnyel hazamenni.

SKJ: Már a próbákon sejtettük, hogy valami jó van készülőben. De azt a hatalmas közönségsikert, azt a szeretetet, ami körülveszi az előadást, őszintén megmondva, nem vártam. Vidéki színházban nagyon ritkán fordul elő, hogy egy előadás átkerüljön az előző évadról a következőre. A király beszéde ilyen. Már tudjuk, hogy tíz előadás biztosan lesz. Ilyen fajta sikerek kellenek ahhoz, hogy kicsit visszacsatoljak oda, amiről a legelején beszéltünk, hogy azt érezzük, jó úton járunk.

HCS: Végtelenül érzékeny. Nem véletlen alakult ki nála a dadogás. Sokat beszélgettem szakemberekkel erről. Ahogy jöttek az információk, egyre inkább éreztem, hogy nagyon meg kell nyitni magam.  Az  eddig megtett  pályámon nem volt rám annyira jellemző, inkább pont rejtettem magam. Az a fajta színész vagyok, aki inkább bújik a másik bőrébe és hoz egy figurát, mint hogy valamit mutasson magából. Talán most átléptem ezt a határt. Próbálom minél hitelesebben, belülről megoldani ennek az embernek a frusztrációját. Ahogy feldolgozza, vagy épp nem tudja feldolgozni a vele szembeni elvárásokat. Hogy jut el mégis odáig, hogy ki tud állni és az egyik legkedveltebb uralkodója lesz a brit nemzetnek.

SKJ: Lionel egy ausztrál színész, aki Angliába megy szerencsét próbálni. Azt gondoltam, hogy ez a figura akkor érdekes, ha ő a hazájában egy tehetséges ember, csak Angliában az akcentusa miatt nem tud érvényesülni. Egy jó színész. Egy vidéki színész, de sikeres. Akár én is lehetnék, így indultam ennek a történetnek. Fontos neki a tanítás, mert ebben éli ki a tehetségét. És fontos neki a leendő király mögött az ember, aki segítségre szorul, akit annyi sérülés és fájdalom ért gyerekkorában. Sokszor úgy csalja ki Bertieből az igazságokat és jó döntéseket, hogy szándékosan földühíti, provokálja. Olyan, mint egy jó pszichológus. Ő egy jó ember.

HCS: Nagyon sokat jártam utána. Az elején tartottam attól, hogy nevetséges lesz, a nézők majd elkezdenek kuncogni. Nagyon sokat segített két fiatal srác, akik dadognak, vagy ahogy ők mondják,  „akad a nyelvük” illetve a Színművészeti Egyetem tanára, Toroczkai Lucia. Nagyon fontos dolgot, amit olvastam én is, ő nagyon erőltetett, mégpedig azt, hogy a dadogás idegi alapon van. Valami szó, mondat vagy valamilyen érzelmi állapot váltja ki. Amikor erre ráéreztem, onnantól nem volt igazán nehéz. Csak ara kellett figyelnem, mi az, amit Bertie érez.

HCS: Nagyon sokféle lehet. Van, hogy bizonyos hangzók. Van, hogy valamilyen érzelmi élmény. Bertie esetében például az apjával való viszonya komoly érzelmi sokkot váltott ki belőle gyerekkorában, ezért van az, hogy amikor az „apa” szót kimondaná, rögtön dadogni kezd. Az egész darabot ezzel a szemmel néztük végig. Technikailag megsegített, hogy én magam kicsit hadarok, és sokszor fordul elő, hogy valaki dadogó és hadaró együtt. Azt is Luciától tanultam, hogy amikor akad, utána viszont ledarálja a mondat többi részét. Azt hiszem egész jól sikerült.

SKJ: Mindenképpen, persze. Én speciel jól érzem magam Kaposváron. Nem is nagyon van olyan jellegű vágyam, hogy Budapestre szerződjek.  Hál’ istennek néha becsúszik egy olyan, főleg nyári színházi munka, amikor alkalmam nyílik más színházakból érkező kollégákkal együtt dolgozni. Ez nekem épp elég is. Ennek a fesztiválnak akkor lenne értelme, ha mi, színészek, ott tudnánk lenni egy hétig és meg tudnánk nézni a többi színház előadásait. Nem arról szólna, hogy reggel fölmegyünk, próbálunk egyet, aztán elszaladunk a sarki non-stopba, veszünk két kiflit, majd lejátsszuk az előadást és csücsülünk is föl a tájbuszra. Így tulajdonképpen pont azt veszítjük el, ami számunkra a lényeg lenne: a visszajelzést, az utána való közös beszélgetést. Mert azt a tapsot, amit vidéken megkapunk, remélhetőleg a fővárosban is megkapjuk, tehát nem nagyon tudunk utána mit mérlegelni. Most oké, elmondjuk, voltunk Pesten, tök jó volt. Nyilván van egy rangja a dolognak, nem akarom elbagatellizálni és ráadásul nagyon örülök, hogy épp a Tháliába megyünk, ahol szintén egy alakuló társulat van, és ahol olyan régi kedves barátaim vannak, mint Réthly Attila, akivel annak idején, a főiskolán is egy időben nőttünk fel egymáson és egymásért, de olyan gyorsan eltelik az a rövid idő, hogy már utána a buszon ki is alszod hazafelé.

HCS: Én is megrögzött vidéki gyerek vagyok, jól érzem magam vidéken. Igaza van Janinak.  A budapesti nézőknek jó, hogy odamegy vidékről a színház, de nekünk is nagyon jó lenne, ha láthatnánk más vidéki színházakat, mert nem biztos, hogy innen Kaposvárról eljutok Nyíregyházára, sőt biztos, hogy nem. Ez nagyon fontos lenne számunkra is.