Jensen filmjét 2006-ban mutatták be Dániában, az alkotást több díjjal is jutalmazták. Élő rendezőről, forgatókönyvíróról van szó, tehát a darab teljesen kortárs. Másképp készül ilyenkor az ember a szerepre, nehezíti ez a dolgot? 

Azt gondolom, hogy ez önmagában nem nehezíti a dolgot, viszont valószínű, hogy sok mindenkinek, aki látta a filmet, van egy előképe, és ezáltal van egy elvárása. Kovács Krisztina dramaturg volt az, aki átírta, és szerintem egy nagyon jó, nagyon feszes anyagot készített. A visszajelzések mindenesetre pozitívak. Eddig azt hiszem tizennyolc előadás ment le, és egyszer eljött megnézni egy olyan valaki is, akinek ez a kedvenc filmje és egyébként Dániában él. Az előadás után azt mondta, nehezen tudta elképzelni, hogyan lehet a filmet jól színpadra alkalmazni, de ez nagyszerűen sikerült, mert a történet abszurd humorát sokkal jobban kiemelte az előadás. Visszatérve a kérdésre, inkább az a nehéz, ha az ember olyan szerepet játszik, amit előtte már sok színész eljátszott legendásan – itt erről nem volt szó. Inkább az volt a kihívás, hogy tud-e majd az előadás úgy működni, ahogyan a film. 

Hiszen nyilván színpadon nem minden jeleníthető meg, ami filmen… 

Amikor a szövegkönyvet elolvastam, nekem abszolút visszahozta a filmes élményt. Van egy-két jelenet természetesen, ami kimaradt, hiszen filmes megoldásokat nem lehet a színpadon alkalmazni, de azt gondolom, hogy amivel dolgoztunk, egy nagyon jól színpadra tett anyag. És ebben Paczolay Bélának is jelentős szerepe van, már a készülő adaptációnál sokat beszélgettek, egyeztettek Kovács Krisztával, tehát ez egy nagyon átgondolt változat lett. 

Ivánt, a papot játszod benne, aki a rábízott közmunkásokat látszólag kicsit sem tudja megváltoztatni. És ezzel nem hajlandó szembenézni… 

Igazából az az abszurditása a történetnek, hogy Ádám, a visszaeső neonáci személyiségén keresztül látjuk azt. Tehát annak van egy íve, hogy az ő személyisége hogyan változik meg. Ugyanígy valahol megváltoznak a többiek is… Pont ez a lényeg, ez az abszurd az egészben, hogy Iván mélyen látja ezekben az emberekben a jót, és abban hisz, annak ellenére, ami a szeme előtt lezajlik: hogy az alkoholista iszik, a rabló kirabolja a benzinkutat s a többi… Próbálja azt a jót látni, amit a történet szereplői még magukról sem hisznek el. Végül aztán úgy alakul – és ez a szép az egészben –, hogy mindenki megváltozik, megtalálja az élete értelmét és vissza tud illeszkedni a társadalomba. Ivánnak olyan erős a hite abban, hogy a szeretet és az elfogadás mindent áthat, hogy neki lesz igaza. Attól nagyszerű Jensen műve, hogy van egy meseszerűsége, ugyanakkor pszichológiailag is igazolható. 

Gyakorlatilag mondhatjuk, hogy ez egy szociológiai tanulmány és egyben egy tanmese is, jó sok groteszk humorral… 

Igen. Tulajdonképpen egy szociológiai groteszk tanmese, de igazából nagyon nehéz műfajában kategorizálni. Egy reális történetet lát a néző, és a visszajelzések alapján az is nagyon érdekes és izgalmas, amit az emberekből kiváltani képes. 

Milyen volt a próbafolyamat? 

Végig azt éreztem, hogy mindenki hatalmas energiával dolgozott. A pécsi kollégáknak sokszor nagyon sűrű volt, mert akadt olyan nap, amikor a próbákon kívül még két előadást is lejátszottak, és én is sokat ingáztam. De hittünk az anyagban, és nagyon energetizált bennünket az, hogy ez egy ügy… Az ember pályafutása alatt van pár olyan darab vagy munka – nem sok –, amikor azt érzi, hogy nemcsak a feladatát végzi, hanem hivatást teljesít. És nem az van benne, hogy most jól eljátszom ezt a szerepet, hanem hogy beteljesítem azt, amiért színész lettem. Ez az előadás ilyen, és nagyon komoly üzenetei vannak a szeretetről, a hitről és az elfogadásról. 

A magyarokhoz közel áll a sírva nevetés. Ez talán ennek a darabnak is kicsit a sajátja? 

Azt gondolom, hogy a sírva nevetés sokszor – mint hungarikum, ugye – egy kicsit az önsajnálatból fakad. Ebben az előadásban pedig pont az az elképesztő, hogy nincs benne önsajnálat. Itt van ez a pap, akivel sorozatosan történnek a sorscsapások – a Jób könyve egy folyamatos analógia, amiből idéznek –, mégis mindig túllép a dolgokon. Soha nem azzal foglalkozik, hogy valakinek milyen volt a múltja, hanem azt látja, amit a jelenben ő akar látni – hogy például valaki, aki alkoholista, egy jó ember… És megpróbálja ennek megfelelően alakítani a dolgokat. Legfőképpen arra tanít ez a történet, hogy próbáljunk előítéletektől mentesen gondolkodni, és hogy a jelen – és amin a jelenben képesek vagyunk változtatni – határozza meg a jövőt.