Tulajdonképpen kit kezel ez a pszichiáter: a fiút, a fiú szüleit vagy saját magát?

Ennek az embernek az a dolga, hogy ápolja az emberek lelkét, meggyógyítsa őket. És hirtelen belecsúszik egy olyan esetbe, ami szembesíti saját magával, azzal, hogy vajon ő jó úton jár-e, és amit ő gyógyításnak hív, az valóban gyógyítás-e. Hogy az uniformizált normalitást nevezhetjük-e gyógyultságnak, vagy jobb volna meghagyni egy különleges személyiséget úgy, ahogy van. És ezek miatt a dilemmák miatt egy idő után többet foglalkozik magával, mint a fiúval.

Ehhez ennyire szélsőséges esetnek kell történnie?

Talán erről Peter Shaffer tudna bővebben beszélni. A darab szerint igen. Mert valami olyan belső hittel, tűzzel működik a gyerek, olyannyira átélhető az ő története, hogy ez megkérdőjelez egy csomó mindent ennek a pasinak a működésében, a szakmaiságában.

Például?

Hogy az-e a normális, amit általában normálisnak gondolunk. Egy pszichiáter esetében ez nem csak morális, hanem szakmai kérdés is.

Nem veszélyes ilyenekről gondolkodni? Sokan mondják, hogy egy-egy hasonló próbaidőszak végén nehezen húznak határt a szerep és a saját életük között.

Ez egy szakma. Ha a hétköznapok azonossá válnak a szereppel, akkor az ember nem lesz jó a színpadon. Van egy alappéldám, amit mindig el szoktam mondani a színészeknek, amikor rendezek: ha a legnagyobb „átélős színészt” fölzavarod a színpadra, ahol egyetlen reflektor világít, akkor ő abban az egyetlen reflektorfényben fog átélni, nem a sötétben a sarokban. A színpadon az a dolgod, hogy eljátssz egy szerepet. De ez akkor tud személyessé válni, ha bizonyos ügyeket bekapcsolsz a saját életedből, saját lelkedből. Az Equusban az a legproblémásabb, hogy tulajdonképpen egy bulvárdarab, és nagyon nehéz személyességet kicsiholni ezekből az egyértelmű mondatokból. Hogy valóságosnak tűnjön akár az egész történet, akár az egyes szituációk, ne pedig egy általános, „aha, így van ez a szörnyűséges lélekkel”-érzete legyen a nézőnek. Hogy egy igazi embert lehessen látni, ne pedig egy típust. Mindig érdekes nézni, amikor a színpadon a pszichében, a lélek bugyraiban vájkálnak, de ez csak akkor lesz igazán izgalmas, ha valóságos személyt látunk, nem pedig egy általános figurát.

Az utóbbi években inkább igazgató és rendező vagy, mint színész. Miért mondtál igent erre a szerepre?

Egy éve jött a felkérés, akkor épp nagyon keveset játszottam. Vonzó volt a lehetőség, hogy lehet színésznek lenni, de sokat jelentett Béres Ilona és Kútvölgyi Erzsébet is: velük már többször játszottam életem során, de elég rég találkoztunk színpadon. Aztán most hirtelen nagyon sok szerepem lett, tíz éve először fordult elő, hogy egymás után hat napon minden este játszottam. Mondtam is a többieknek, hogy ez nagyon fárasztó foglalkozás… Valahogy úgy alakult az elmúlt tíz évem, hogy nem volt egyszerre ennyi színészi feladatom. Most épp rendesen azt csinálom, amit egy színész szokott.

Rick Zsófia